Harc a kelt tésztával (part 1.)

Megsütöttem életem első kelt tésztáját.
A várakozásaimat messze felülmúlta - azt hittem, tésztává se áll össze -, de... öhm, éppen, hogy meg lehet enni. Csak azért nem vágom ki az ablakon, hogy ne ijedjenek meg a macskák a röpülő torzszülöttektől.
Az elkámpicsorodott részem próbálom azzal vigasztalni, hogy legközelebb ügyesebb leszek. Hogy pátyolgassam az egóm: már kotyvasztás közben ügyesedtem. Kelt szíveket készítettem (volna), NEM, NEM MELLÉKELEK KÉPET A SZÖRNYETEGEKRŐL, öt jött össze, és az ötödik formára már teljesen szívre emlékeztetett, nagyon csinos lett. Az első láttán viszont a kedves a férfi genitáliákra asszociált, annyira röhögtem, hogy majdnem lefejeltem a sütőt.
A kudarc ellenére annyira megörültem, hogy péksüteményre hasonlítanak a kreálmányaim, hogy gyorsan konyharuhába csavartam az első kettőt - alig jöttek ki a sütőből - és futva szállítottam le a vonattal érkező kedvesnek, hogy büszkén megmutassam, milyen ügyes vagyok. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha ezt kihagyom.:D
A legszebbet elviszem a nagymamámnak, hogy lássa, talán belőlem valami. Egyszer.