Kedvenc (hideg) szendvicsem

Na, ne tessék kérem valami bonyolultra gondolni. Nem vagyok az a konyhában pepecselős fajta, ezt már említettem azt hiszem :)

Kicsit messziről fogok indítani, de most ilyen csacsogós hangulatom van (a szendvics meg úgyis egyszerű, mint egy pofon, kábé három sor lesz az egész). Szóval tegnap este anya kitalálta, hogy együk meg a hetekkel ezelőtt lefagyasztott töltött káposztát. Szép piros, kerek fagyis dobozban volt lefagyasztva, ezt a szép kerek formáját meg is őrizte, mikor belekerült a tepsibe. Némi lábvízzel be is lett nyomva a sütőbe, de csak nem akart kiolvadni. Szülém türelmét vesztvén kikapta a sütőből a cuccost, és átpakolta egy fazékba, felrakta a tűzre, és nagyjából harmincszor legyilkolta egy nagykéssel, hogy szétválassza a gombócokat (egy jó tanács: ha kés van a kezében, ne bosszantsátok fel ;). Na, ez olyan jól sikerült, hogy az étel, amit tegnap vacsorára fogyasztottunk, már nem annyira töltött káposzta volt, mint inkább töltött káposzta-leves. Szanaszét folyt, kanállal tudtuk csak enni :D Ráadásul akkora adagot kaptam, hogy a végén azt hittem kipukkadok, mint egy lufi - ennek hála ma reggelre súlyos húsundorom lett, így elhatároztam, hogy tejbegrízen fogok élni. De. Apa tegnap vett nekünk valami fehér csoki bevonatos, erdei gyümölcsös krémmel tuningolt hatalmas nápolyit, amiből egyet megettem reggel - és ami olyan édes volt, hogy most meg már a tejbegríz gondolatától fogott el a rosszullét. Szóval megcsináltam a kedvenc szendvicsemet ebédre. Ami sós, hús sincs rajta olyan sok, és amit amúgy is rég ettem.

A hozzávalók elég problémásak lesznek, mert nem lehet őket sokfelé kapni, meg úgy általában nincs belőlük minden háztartásban...

Tehát, az exkluzív hozzávalók listája:

~ kenyér

~ párizsi (baromfi, ha engem kérdezesz, mert annak olyan jó kis semleges íze van)

~ tejföl

~ lilahagyma

Mármost először is fogod a kenyeret, és levágsz belőle tetszés szerinti mennyiségű szeletet. Ha peched van, mint nekem, ezt csak némi káromkodással kísérve, a modern pékek édes szüleit emlegetve sikerül kivitelezned, csak mert a másnapos kenyér röhögve atomjaira hullik a kés alatt, és inkább emlékeztet madárkajára, mint kenyérszeletre. Ha sikeresen megküzdöttél a forgácsolódó pékáruval, helyezd őket egy tányérra, míg kipihenik az őket ért sokkot. Pucoválj meg némi hagymát - ízlés szerinti mennyiséget. Én most két kis pöttömöt választottam, de az egyik még így is megmaradt, látszik is a fotóművészeti remeken, amit készítettem. Ezt is a tányérkára készítjük. Na, most fogjuk a parizert, vékony szeleteket vágunk belőle, és gondosan elhelyezzük őket a kenyérszeleteken - nem kell az egészet beterítenie, de a lyukakat praktikus lefedni, hogy ne folyjon át rajtuk a cuccos. Ha ez megvan, kellemesen folyósra kavart tejfölt kanalazunk rá, és szétteregetjük a tetején (én az ujjammal szoktam, az a legjobb célszerszám ilyen esetekben). Célszerű visszafogottan bánni a tejtermékkel, nehogy evészet után azon kapjuk magunkat, hogy egy fél liter tejföl csobog a nadrágunk elején. Ha mindez megvan, apróra kockázzuk a hagymát, lazán széthintjük az egész tetején, és jól befaljuk, amit alkottunk.

Hát, ez az én kedvenc szendvicsem. Valahogy úgy érzem, nem fog itt osztatlan sikert aratni, de csakazértis leírtam. Anyának is csináltam már, szerinte is tök finom. Apám egyenesen imádja. A nővéremnek meg vagy egy éve ajánlgatom, de nagy összegbe mernék fogadni, hogy azóta se próbálta ki :P

A gyűrött-foltos terítőt kéretik figyelmen kívül hagyni.

U.i. Oké, ez több lett három sornál. Bocs. Mondtam hogy csacsogós hangulatom van.